Elefántcsont vagy ébenfa?
élménybeszámoló egy egészségügyért rendezett sétáról
TV-csatornák, rádióműsorok és újságcikkek sokasága tudósított a 2015. április 25-i normafai sétáról, amit az egészségügyi dolgozók szerveztek a már-már elviselhetetlenné vált terheik miatt. Az eseményen a magyar egészségügyet gyászoló akció folytatásaként feketében jelentek meg az éppen nem ügyeletes, nem sokadik mellékállásukban dolgozók. Véletlenül mi is arra jártunk, pont fekete pólóban, így csatlakoztunk a sétához.
Tíz és tizenegy között volt a találkozó, a kellemes tavaszi napsütésben kisebb csoportokban beszélgettek az indulásra várók, sokan fotóztak, videóztak. A rendőrség is (ezt persze biztos a mi védelmünk érdekében tették, hátha valamelyik őrült előhúz egy szikét – egy sok műtétet megjárt „egyszerhasználatosat”).
Legelőször az tűnt fel, hogy sokakon láttam „ÁPOLÓ VAGYOK” feliratot. Körülnéztem, hátha szemembe ötlik egy-egy „BETEGSZÁLLÍTÓ VAGYOK” vagy éppen „ORVOSIGAZGATÓ VAGYOK”, helyettük azonban sokkal érdekesebb volt egy másik kitűző: „ÁPOLT VAGYOK”. Ez
sokkal többet jelent, mivel rámutat az egészségügyiek mögött álló társadalmi összefogásra, hogy a velünk betegként kapcsolatba kerülők is érzik, látják, hogy tovább már nem feszíthető a húr, nem terhelhetők azok az emberek, akik emberfeletti erőfeszítéssel próbálják életben tartani a haldoklót (értsd: a magyar egészségügyet). Tudják, hogy a magas szakmai színvonalú ellátáson túl, az ápoló személyzettől kapott mosolyok, kedves, biztató szavak, megnyugtató érintések teszik elviselhetővé egy beteg
számára a megpróbáltatásokat. De ezt mégis hogyan kaphatnák meg a végtelenségig túlterhelt, anyagi gondokkal küszködő, kiégett ápolóktól?
A vidékről is érkezettek köszöntése, majd egy rövid, lelkesítő beszéd után végre elindult a menet. A rendezők eredetileg békés, vidám sétára invitáltak síppal, dobbal; ennek többen eleget is tettek, mert az időközben több száz főre duzzadt gyerekekből és felnőttekből álló tömeg trombitákkal, kürtökkel, kereplőkkel és fedőkkel zajosan próbálta elkergetni az egészségügy démonait. Számos ház ablakában jelentek meg kíváncsi arcok, sokan integettek is az út mentén.
Több riport is készült, a közelemben egy ápolónő például így nyilatkozott: „nem akarom az orvosokat bántani, de ők hiába operálnak meg valakit, ha mi nem segítünk”. Ezt senki nem vonja kétségbe, ugyanis kezdő orvosként legalább annyit tanulunk a tapasztalt nővérektől, mint orvoskollégáinktól. Hiszen a gyógyítás csapatmunka!
Érdekes kontrasztot jelentett, hogy a séta több százmillió forintra becsülhető, panorámás luxusházak között vezetett, ahová a résztvevők bármelyike legfeljebb dolgozni járhatna 2., 3. vagy éppen 4. állásában.
A sort a rendőrök után egy mentőautó vezette, időnként egy-egy rövidet szirénázva. Az autósok eközben türelmesen várakoztak, s a Magyar Rezidens Szövetség rendkívül szellemes, bankjegy formájú szórólapját olvasgatták, melynek felirata tömören: Hálapénz Bankó, 10.000 egység hála. A túloldalon: a hálapénz megalázó annak is, aki adja, annak is, aki elfogadja.
És valóban, ha muszájból elfogadod, lesül a képedről a bőr, ha nem fogadod el, nincs, mi süljön otthon a családnak…
A sétáló tömeg amúgy vidám és lelkes volt, a gépkocsivezetők közül jó páran dudálással csatlakoztak az „ÁPOLÓK” figyelemfelhívó hangzavarához, amit a sétálók minden alkalommal tapssal köszöntek meg.
A menet a köztársasági elnöki palota parkjának kovácsoltvas kapujáig jutott, illetve attól 50 méterre fordult szembe velünk az addig élen haladó néhány rendőr, hogy eddig és ne tovább. Mialatt a szervezők megköszönték a részvételt, Áder úr kiküldött egy bizalmas hangú
levelet, melyben tudatta, hogy semmi köze az egészhez, és jogilag különben sem tehet semmit…
Így hát békésen indult oszlásnak a magyar egészségügy. Kiss László azt ajánlotta, hétfőtől a fekete ruha helyett csupán szalagot kössünk, de nem azért, mert egyesek szerint ízléstelen, mások szerint nem lehet fakulás nélkül rendesen mosni, hanem azért, mert egyrészt itt a reményt hozó tavaszi napsütés, másrészt, ahogy megtapasztalhattuk a séta során, a fekete ilyenkor kellemetlenül meleg viselet! Csak emlékeztetőül, mind az ókorban, mind a mai napig, számos országban a fehér a gyász színe…
dr. Gajdos Gábor